2012.03.13. 23:42
Mindennek oka van
2012-03-13 Úgy kezdődött, hogy gyönyörű barna szemekkel rám nézett a karámból. Utána hazahoztuk, majd kapott egy társat. Utána még egyet, aki majdnem tud kocsit húzni. Lassan megtanultuk egymást, a napi alapellátás már elég jól megy, de ez nem elég. Hogy felelős lótartó legyek képeznem kell magam, ami nem olyan egyszerű, mint azt először gondoltam. Ezidáig (és ma ez be is igazolódott), úgy gondoltam, hogy a lovak nem azért cipelnek el minket, illetve húzgálnak kocsit, mert az nekik olyan nagy öröm, hanem mert mi nagyképű emberek azt akarjuk. A mai nap csupa nagybetű, mert elkezdtem a lovaglás alapjainak elsajátítását alap fokon egy szomszéd faluban lévő lovardában. Az ár korrektnek tűnik, és így elsőre az oktató hölgy türelmesnek. Nasi nevű, hat éves kancájukat kaptam meg az első lovagló félórámban. Nagyon kedves, szelíd lovacska, aki első látásra nem is olyan magas, szerintem 155-160 cm körül lehet marmagassága. Az oktató próbálta tartani a lában, amíg felkászálódtam szegény párára, mondanom sem kell, hogy jobb lábam nem sikerült rögtön fellendítenem elég magasra, így szerencsétlen ló farát rugdostam, amíg valahogy felküzdöttem magam a nyeregbe. Na, onnan már korántsem volt olyan alacsony ez a sárga hölgyemény. Nasi ebből a szerencsétlenkedésből rögtön leszűrte, hogy nem éppen lóértő személy alkalmatlankodik a hátán. A nyereg elég nagy volt, így folyton hátra csúsztam, ez is biztosan hátráltatta amúgy is nehézkes mozgásomat. A kengyelt bal oldalon elég jól sikerült a lábamhoz igazítani, de a jobb oldalon kb 10cm-el hosszabb volt a kengyelszíj, így elég nehéz volt támaszkodni rá. Amikor elindult a ló (erre még visszatérünk), folyton attól féltem körbefordulok a hasa alatt. Az elindulással bajok voltak, mert Nasi úgy döntött, nem akar egy ilyen bénával sétálgatni körbe-körbe, folyton bement középre a gazdájához, csak akkor lépkedett, ha egy segítség vezette a köríven. Hiába ostorlengetés, vagy neheztelő szavak és végül a könyörgés, vezető nélkül nem ment. Annyira most még nem bántam a ló passzivitását, mert épp elég volt arra koncentrálnom, hogy magamhoz képest egyenesen üljek, mozogjon a csípőm, és rendellenesen tartsam a bokámat, vagyis sarok leszorít, csizma orra befordít, miközben a térddel szorítom a nyerget. A szárat a nyereghez rögzítették, nekem nem is kellett volna fogni, csak az elején kértek meg, hogy jobbra húzzam kicsit, de a lovat nem érdekelte a kitekeredett fej sem, ezért csak szorongattam, feleslegesnek tűnő végtagjaimban. Néha megkért oktatóm, hogy álljak fel, és tegyem csípőre hol az egyik kezem, hol a másik kezem. Mivel a kengyelszíj csak tágult és egyre hosszabb lett, ezért nem tudtam ezt tökéletesen véghez vinni, csak egy-egy lötyögős terpeszig jutottam. A lovacskát próbáltam néha megdicsérni, és a végén megsimogatni, de nem igazán fogadta a jó szándékot, inkább ment volna a barátaihoz, vagy legelészett volna szívesebben. Az igazság az, hogy nekem sem lenne kedvem bratyizni azzal, aki a hátamon ugrál fél órát. A leszállás könnyen ment, mert ugye lefelé minden gurul, így én is sikeresen földet értem. Jövő hét hétfőn újból neki veselkedünk, remélem még látom Nasit, és nem kell neki terapeuta utánam.
A púpos teve lovagol. 
Nekik is van kutyájuk, aki búcsúzóul megrángatta a nadrágom szárát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
