2012-02-23 Ragyogó napsütésben fogtam neki a napi ásatásnak, ami a sár alatti lehetséges lóformák felkutatását jelenti. Embert és lovat próbáló feladat a szőrbe tökéletesen beledolgozott sarat eltávolítani. Herceg már az elején türelmetlen, mert tudja, hogy ez sokáig fog tartani, de feladja a patatakarításnál. Dönci pedig a bokaszőrökkel való bíbelődésnél kezd kapálni, de mindhiába, mert a nem kívánatos pataharangot bizony el kell tüntetni. Ha már úgyis kikészültek szegényeim, gondoltam megkezdjük az idei trenírozást egy kis terepen való vezetéssel. Végül is nekik csak annyi lett volna a dolguk, hogy szépen jönnek mellettem. Dönci amint kiértünk a faluból el kezdte keresni a csikót, akit egy darabig még hallottunk nyeríteni az istállóból, de most sehol nem lelte, hiába tekergette a füleit, aztán a fejét, nyakát, végül körbe-körbe szaladgáltunk, vagy földbe gyökerezett a lába. Megbontottam a ménest, és ezt rosszul viselte, volt amikor kapott felém, na ezt már szigorúbban kellett korrigálni. Amikor a Kálvária tetején voltunk, már emlékezett a haza vezető útra, megnyugodott és szépen lépdelt a megszokott tempójában. Útközben csodálóink akadtak, egy kismama mutogatott minket apró csemetéjének, aki korához igazodva még nem tudta mit is kell nézni, így tovább gurultak szürke autójukkal. Már majdnem otthon voltunk, amikor a helyi ovis csoport bukkant fel a járdán visítozva Dönci nevét. Ahogy tudtam nógattam a heréltet, hogy mi érjünk előbb a kapunkhoz és be tudjunk slisszolni, mielőtt a kicsinyekből járdaszegély lesz. Régen volt kisgyermek Döme közelében, főleg ennyi, jobb a békesség. Bepasszíroztam a mindenáron az utcán legelni akaró pónit, ahol Miska kutyánk agyvérzést kapott a ló rossz helyen való tartózkodásától, ráadásul mögé került, amit már megtanulhatott volna, hogy nem szabad, mert most is kapott egy jobb lengőst. Herceg hangos nyerítésekkel üdvözölt minket, hagytam, hogy összeszagoljanak, az öreget leszerszámoztam, és betereltem az istállóba. Herceg kötőfékét az ajtóban akartam ráadni, ami nagy hiba volt, mert kislisszolt mellettem és a sörényén lógva körbehurcolt az udvaron, persze nem engedtem el, legalább a látszat legyen az, hogy ezt így akartam. Vele a kapun való kijutás mindig gyorsan lezajlik, mert ugye benne van a gőz és rögtön ki akar futni a világból, ez most is így volt, fejét rázva ügetve értünk ki a faluból, ahol édes kis csikóhangot adott ki, ekkor eszmélt rá, hogy Dönci nincs a közelben. Ménem gyorsan túl tette magát az elszakadáson és szinte magától kereste meg a Kálváriát, persze közben keringőztünk párat, mert mindenáron az én oldalamon akart jönni, vagy ha elment egy autó azt lenyűgözve figyelte, amíg el nem tűnt a dombok mögött. Honnan van ez az autóimádat, nem tudom, biztosan Csabától örökölte, tőlem meg a nyakasságot. A túráink alkalmával nem lehetett eddig rávenni, hogy víztócsába lépjen, most viszont bele lehetett vezetni, amióta az udvaron talált befagyott pocsolyát, aminek tetejét betörögette és szürcsölgetett belőle. Tulajdonképpen így megtanította saját magát, hogy nem kell félni tőle. Az aszfaltra érve már tudta, hogy hazafelé vezet az út és innen már ő is higgadtan lépdelt hazáig. A kapun való bejutást Miska ismét nehezítette, mert a csikó hirtelen bokkolt neki egyet, ha elengedem meg is tiporja szegényemet. Ebből már biztosan nem lesz örök barátság, pedig a kutyus vágyik a társas kapcsolatra. (Kellene egy kutya társ, de ez jelenleg nem lehetséges. Férjem ugyanis hozott egy rendeletet, miszerint a lábak száma nem haladhatja meg a mostanit, ami a jelenleg 28, ha Bercit a teknőst is számítjuk.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.